Ebben nem hazudtam. Nem történt semmi. 

Borzasztó nehéz volt ebből a szempontból. Fejest ugrottam az ismeretlenbe. Mi van, ha nem működik? Mi van, ha nem jó vele? De ezt egy csók, vagy akármi történt volna sem jósolhatja meg előre. Igazából még most is bizonytalan. Lehet, hogy most jó, mert mindketten nagyon szerelmesek vagyunk, de egyszer elmúlik a rózsaszín köd. Honnan tudhatnám, hogy lesz még utána is jövője? 

Megértem, hogy kételkedsz bennem. 

Fájdalmas lehet olvasni, de ha kíváncsi vagy, tessék. 

Kimondtuk, mindketten, még valamikor március végén vicceskedve az érzelmeinket. Mindketten tudtuk, hogy valószínűleg mindketten komolyan gondoltuk. De ott volt az az 1% kétely, hogy a másik esetleg tényleg csak viccelt.

De szerelmes szenvedő fájdalmas pillantásokon kívül más nem történt.

Aztán kimondtuk, nyíltan, és elkezdődött a szenvedés. Hogy mi történt az autóban? Néztünk egymásra tanácstalanul. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. (Ez azóta sem változott.) Meg akarta simogatni a hajam, de elhúzódtam. Viszont a kezét megfogtam. De ez az érintés is pont annyira volt fájdalmas, mint a szemezés. A tiltott, nem kéne, de nagyon akarjuk jegyében történt.

Sajnálom, nagyon rossz lehet ezt olvasod. Mint ahogy minden érzelmem, kicsapongásom, történésem.

Mindenesetre nagyon hiányzol, és én sem szeretnék többé haragudni. De még inkább nem szeretnék többé a bűntudattól szenvedni. Nem tudom mit lehet és hogyan köztünk, egyelőre nagyon esetlenek vagyunk. Remélem idővel megtaláljuk az utunk.