Két dolgot szeretnék mondani.

Az egyik, hogy remélem, meg tudsz majd bocsátani. Talán még sok idő, mire beleszokunk ebbe a helyzetbe. Biztosan rengeteg víz lefolyik még a Dunán, mire megérünk rá lelkileg, hogy elengedjük egymást. Szeretném, ha lenne jóvátételre lehetőségem. Szeretném, ha el tudnád fogadni. Akár azt is, ha a jövőben valamiféle jó kapcsolat, barátság alakulna ki közöttünk. De egyelőre ezt még nem látom előre, nem tudom, hogyan jutunk el ide,  vagy egyáltalán van-e rá esélyünk. Nagyon remélem, hogy megbékélünk.

A másik, hogy köszönöm. Hálás vagyok azért, hogy te voltál a menedékem, a lelki megerősítésem, támaszom, támogatóm. Hálás vagyok, hogy érzelmi biztonságot nyújtottál, hogy bármikor számíthattam rád. Hálás vagyok, hogy megtanítottál reggelit készíteni. Hálás vagyok, hogy rengetegszer készítettél nekem reggelit, ebédet, vacsorát, kitakarítottál néha, megtanultad 2784 szabályomat, igyekeztél mindig mindenben a kedvemben járni. Hálás vagyok, hogy annyi közös élményünk van, hogy annyit nevettünk. Köszönöm, hogy megélhettem veled ezt a csodát. Köszönöm, hogy feltétel nélkül elfogadtál és szerettél. Köszönöm, hogy még mindig megtennéd. Köszönöm, hogy csodás 12 évet adtál nekem. Sok szépet és sok nehézséget is hordozott. 

Nem, a válópert még nem tudom beadni. Meg akarom adni magamnak az időt, hogy elengedjelek. 

Igen, bánom a történteket, de ezt nem tudhatnám, ha nem teszem meg. Szükséges volt ahhoz, hogy itt lehessek. Annyi mindent tanultam önmagamról, a családomról, rólunk, a lehetséges jövőmről. Nem azt mondom, hogy megérte, még egyszer nem tenném meg. De vissza nem csinálnám már. Most legalábbis így érzem.

Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Sokmindent nagyon sajnálok, de ezzel sokra nem mész. Bízom benned.

Elnézést, hogy időnként bullshitnek tűnik a fenti írás, de minden szavát komolyan gondoltam.

Szerettelek. Eszméletlenül.