Majd túlélem. Hogy hogyan, nem tudom. Borzasztóan hiányzik. A nevetés, a kultúra, a vele töltött idő. Nem elveszíteni akartam. Megkapni valami mást. Megkaptam. Felfaltam. Hogyan tovább? Hogyan is érthetné meg, mit érzek... Hogy mi volt köztünk...  Összhang. Megértés. Alap.…

Azzal egészíteném ki a tegnapi gondolataimat, mert igazából erről akart szólni az egész bejegyzés, csak nem tudom, sikerült-e átadni, hogy minél távolibb voltam, minél jobban szerettél, minél elérhetetlenebbnek éreztem magam, én annál kevésbé tudtalak szeretni.

Azt mondod, a legrosszabb időpontban hagytalak el. Hogy várnom kellett volna pár hetet, mert akkor igazán azt érezted volna, hogy minden összejön, sikeres vagy, révbe értél. Az az elméletem, hogy nem. Nem csak azért, mert hazugság lett volna minden nap, amit még veled töltök. Egyszerűen én voltam…

Figyu, lényegtelen. Te most sokmindent a fejemhez akarsz vágni, rengeteg érzelem van benned és bennem is. Azt értsd meg, hogy tökmindegy mi történik, miről és mennyit és hogyan beszélünk, nem változtat semmit. Akkor is elköltözöm és nélküled kezdek új életet. Megnehezítheted olyanokkal, mint tegnap,…