Azt mondod, a legrosszabb időpontban hagytalak el. Hogy várnom kellett volna pár hetet, mert akkor igazán azt érezted volna, hogy minden összejön, sikeres vagy, révbe értél. Az az elméletem, hogy nem.

Nem csak azért, mert hazugság lett volna minden nap, amit még veled töltök.

Egyszerűen én voltam az, aki visszafogtalak. Bármit értél el, bármilyen sikered volt, bármiben jó voltál - nem tudtad soha értékelni magad. Mert ott voltam melletted. Még azt nem látom át, hogy milyen okai voltak ennek. Csak a tendenciát.

Mint tudjuk, mindig nagyon hálás voltál értem, és leértékelted magad hozzám képest. Ahelyett, hogy büszke lettél volna arra, aki vagy, hogy én melletted vagyok és téged választottalak, hogy értékesnek tartalak, tehát az is vagy, ehelyett meg nem érdemeltnek tituláltad és úgy is viselkedtél. De ez egy olyan alázat, ami mondvacsinált. Ne haragudj, hogy ezt mondom. De nem tudtam komolyan venni, nem értettem, és hiába próbáltam, nem tudtam változtatni rajta. Úgy éreztem, hogy mindig elérhetetlen maradok számodra ezáltal. Nem voltunk egy szinten. Én fel voltam emelve, te pedig lealacsonyítva. Ne haragudj, ha ehhez hozzájárultam, ha esetleg így van, mindenképp mondd el nekem, mert én sajnos nem látom át.

Jó érzés valakinek az imádatának a tárgya lenni, szerettem, hogy rajongasz értem, igen. (Ezt kérdezted valamikor.) De ez nem elég. Én is hadd rajongjak. Úgy szeretek rajongani! És azt kifejezni! Tudod te is nagyon jól. Mégsem engedted nekem, én pedig egy idő után meg se próbáltam. Ne haragudj, hogy nem akartalak már szeretni. Nem tudtam, hogyan kell. Nem tudtam, hogy tudnálak úgy szeretni, hogy azt te is érezd. Mert az nekem nem volt elég, hogy veled vagyok. Pedig te úgy tettél, mintha csak ennyit akarnál. De utólag látod, hogy nem volt elég neked sem. Szeretted volna, ha szeretlek, ha rajongok érted. Ha hallgatom a zenédet, ha csodálattal nézek rád, ha másképp támogatlak a munkádban.

Na szóval, elkalandoztam, ne haragudj.

Rajongtál értem, segítettél, hogy azzá váljak, aki vagyok, hogy sikeres legyek az életben, hogy szépnek lássam magam. Elfogadtad, hogy nem próbállak szeretni, hogy önző vagyok, és egy idő után te tettél meg mindent értem, értünk. Még elérhetetlenebbnek éreztem magam ezáltal. Te pedig, minél távolibb voltam, minél "magasabb" voltam, annál inkább alacsonyítottad magad. Annál kevésbé értékelted önmagad, a sikereid, a munkád, a kapcsolatunkban betöltött szereped. Nem tudom, talán ezzel próbáltál szeretni? Hogy ha engem még jobban szeretsz, magadat még kevésbé, akkor... ? Nem értem.

Ezért gondolom, hogy ha veled lennék még, a mostani kitüntetéseid sem tudnád értékelni. Most nem vagyok melletted, hogy általam értékeld magad, hogy a belém adott szereteted tartsd elsődlegesnek, örökkévalónak, értékesnek. Most már csak az van, amid maradt: te. Te és minden, ami hozzád tartozik. Család, barátok, akik haragszanak rám, ezért hangulatodtól függően élsz a támogatásukkal. A gyerekek, a szülők, az osztályod, akik kifejezik, hogy a legrendesebb ember vagy a világon, és nem érdemelted, bármi is történt veled. A munkád, amire kaptad ezeket a kitüntetéseket. Az írás, a zene, amiben kifejezed az érzéseidet. A harag, amit nekem szánsz, de nem adhatod már át. Az Eszter alakú űr. A magány. A kérdések, hogy ki vagy te. Vagy hogy mennyit érsz. Hogy nekem miért nem érted meg.

- Ő egy tök rendes srác vagy, ki ne akarna vele élni?

 Sajnálom.