Nem szeretem a szüleimet. Nem is tisztelem őket. Legjobb esetben is szánom őket. Édesapámtól undorodom. Az éreintéseitől, mozdulataitól félek, és tényleg, erre nincs más szó, minthogy undorodom tőle. Nem tudok rájuk hogy gondolni. Csak az jut eszembe, hogy apám ver, anyám kiabál. Biztos voltak kedvesek is néha hozzám, csak én nem emlékszem rá. Anyám a papucsát vágta hozzánk sokszor. Összehúzta a szemöldökét, úgy haragudott ránk. Még azt is mondta néha, hogy kurva anyád. Apám nem csinált soha semmit. Ha anyám kikészült, akkor jött oda és rendet tett közöttünk. Ha csúnyán beszéltünk mindig ránk szólt. Amikor feleseltünk vagy tiszteletlenek voltunk dühbe gurult. Mindig a szülői tiszteletről prédikált nekünk, de én ezt soha nem értettem. Alanyi jogon jár minden embernek tisztelet, persze, de mi a faszom az a szülői tisztelet? Miért kell nekem csak azért tisztelnem őket - a kedvük szerint viselkedjek, a saját véleményem, akaratom, érzéseim elnyomni-, csak azért, mert ők a szüleim? Ők sose tiszteltek, így aztán nekem sem sikerült őket. Nem tudom szeretni őket. Csak játszom itt azért, hogy a kedvükben legyek. Szeretnék azért segíteni rajtuk. Szeretném magamnak is a legjobbat. Így aztán lehet játszani tovább. Nem mondták meg soha, hogy nem szerettek, sem hogy nem akartak. Nem mondták, hogy bár ne lennék, vagy hogy elcserélnének. Én viszont gyakran kívántam más családot, más szülőket magamnak. Világgá nem mentem végül, csak a sarokig. Mindenhol jó, de a legjobb otthon - mondta este anyám nekem. Értettem én, és elfogadtam, de azért nem gondolom, hogy igaza volt. Lehet mindenkinek jobb lett volna, ha én nem vagyok ott. Kevesebb szájat kell etetni, kevesebb felé szóródik a figyelem. Lehet én is egy szeretőbb családba kerültem volna. Kinek jut eszébe, hogy egy lelkészcsaládban így menjenek a dolgok? Nem volt hova mennem, senki sem hitt volna nekem. Amikor próbáltam volna elmondani, akkor sem. De miért hazudtam volna mégis? Gyerek voltam még, nem tudtam, mit tehetnék.

Nem szeretem a szüleimet. Mi a szart kezdjek most velük?