Nagyon szorongok. Talán sosem múlik el. Időnként egészen megszokható, máskor pedig szétszaggat. Néha szörnyű hányinger tör rám a semmiből. 

Érzelmi függetlenség. Efelé akarok haladni. Hogy a biztonság érzetem ne másoktól függjön. Hogy az önértékelésem se. Ismerni akarom a saját igényeimet, szükségleteimet. Nehéz ezeket megfogalmazni, akárcsak célokat felállítani, vagy alapelveket meghatározni. De ezekre szükségem lett volna már évekkel ezelőtt. 

Az, hogy mindent megengedsz, megbocsátasz és elnézel, rendes vagy, és mindig, minden helyzetben segítesz, egyrészről tényleg kedves dolog, és ezt érti is mindenki. De ez egyrészt kihasználhatóvá tesz - de  jelen esetben ez a kevésbé lényeges. Viszont a másik része, hogy azzal, hogy nem állítasz határokat, én sem fogom megtanulni őket. Lásd jelen helyzet. Nulla önuralmam van. És ezt nem rád akarom kenni, nincs ebben felelősséged, nem ezt akarom mondani. Csak arra utalok, hogy nem is kellett gyakorolnom soha. És nagyon tisztellek téged, amiért számodra ezek a dolgok annyira egyértelműek, fekete-fehérek, hogy pontosan tudod, meddig lehet elmenni, hol vannak a határok, és mit jelentenek a tetteid, milyen következményekkel számolhatsz. De valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, aki abból tanul, ha néhányszor elesik. 

Szülő-szindróma. Mindig csak azt éreztem, hogy többet teszel értem, mint én érted. Ezt a kérdéskört még most sem értem teljesen, de az a lényeg, hogy: nem csak arról van szó, hogy nem tudom elfogadni a szereteted. Hanem időnként úgy gondoskodsz rólam, mintha az apám lennél - ami egy kapcsolatban egy idő után valahol normális, és a párok megtanulják ezt kezelni, elfogadni (és időnként az ezt kiváltó kiszolgáltatottságot is), viszont nekem ezt nem sikerült megtennem, ami mögött valószínűleg az is ott van, hogy a saját édesapám részéről sosem tapasztaltam ilyesmit. 

Egyébként, nagyon gratulálok az újabb lyukhoz. Eszméletlen vagy!