A felnőtt életem nagyjából arról szól, hogy mindent, de mindent megengedek magamnak. Nincs vágyam, amire nemet mondanék. Nincs, amit ne vennék meg. Bármit akarok, elérem, hogy megkapjam. Az irányításom alatt van az életem, ami rendkívül kielégítő. Mindent maximálisan átélek. Falom a világot. Teret engedek a bennem élő kíváncsiságnak. Minden érzelemnek. Legyen fájó, legyen mámorító. Kell. Minden kell. Akarom. Minden pillanatot akarok. Élvezni akarom.

"Egy elkényeztetett ribanc vagy.

És ki kényeztetett el? Mert nem az apám, az biztos.

De te is élvezed, valld be.

Nem kértem."

Egyetlen dologba kapaszkodtam. Mindent magam mögött hagytam, elvesztettem, elrontottam, vagy magamtól szépen lezártam. "Csak ezt az egyet, csak ezt az egyet megtarthattad volna!" Gondoltam akkor. Rajtam múlt, nem Istenen, hogy így alakult. Az én döntésem volt, hogy nem engedem el, hogy ragaszkodom hozzá, hogy mindent megteszek érte. Aztán meg is esküdtem rá.

Most mégis mifasz történt? Azt nem tudom. Talán meg volna írva, hogy el kell veszítsem? Nem tudom, nem hiszek ebben. Pont ahogy az örök szerelemben sem. Az akarat egy elképesztően érdekes dolog. Lehet, hogy az érzelmeimet irányítani nem tudom, de mindent megteszek azért, amit akarok, amit akartam. És a saját lelkiismeretemmel is el kell tudjak számolni, bár az a legkevesebb jelen esetben.

Nehéz arra gondolnom, hogy elveszítelek. El kell engedjelek... és akkor fogunk tudni továbblépni. Tudom.

"Jaj én szegény, két srác rohangál a kegyeimért, én meg nem tudok dönteni!" Mégis ki empatizálna velem?

Mégse kövezzen meg érte senki.

Fogom a fejem, hogy hogy kerültem idáig. Hogy hogyan engedhettem ezt megtörténni. Igen, az irányítás kicsúszott a kezemből, nagyon régen... 

Nagyon nehéz önmagamnak nemet mondanom. 

Veled így nem működhet. Hosszútávon végképp nem. Bármit gondolsz is a szerelemről... 

Hetek, hónapok kérdése lehet a lezárás. Vagy most kimondom, ami akkor végérvényes lesz és visszavonhatatlan.

"El tudod fogadni a döntésedet?"

Jókat tudsz kérdezni.