Ki mit fog szólni?

Úgy érzem, így kell történnie. Mert ez a helyes, meg van írva. Összetartozunk. Egymásnak vagyunk teremtve. Megesküdtünk. Ez csak így működhet. Vele megelégszem, vele szentül élek.

Aztán úgysem tudná senki elfogadni. Család, barátok. Mindenki szereti a jelenlegi helyzetet. Miért dobnám el magamtól? Hát megőrültem?

Izgalomra vágyom. Arra az izgalomra, amit ő adhat nekem. Kell a szerelem.

Vajon ha elég türelmes vagyok, akkor megéri várni? Helyre lehet hozni? Vagy most csak tovább bántok mindenkit magam körül, és a végén magamra maradok?

És amúgy is, bűn lenne elhagynom. 

Hogyan tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel? 

Eddig azzal hitegettem magam, hogy ez az egész Rólam szól. Az önazonosságról, a hűségről, a boldogságról. Mert megesküdtem, pedig már akkor sem hittem benne. És ha egyszer megteszem, az azért legyen, mert nem jó nekem a jelen. 

De csak az érdekel, hogy hogyan fog kijönni az egész. Hogy mit mondok, felvállalom-e, stb. Látni az arcokat... Nem akarom. 

Nem akarok évek múlva úgy visszanézni, hogy másképp kellett volna döntenem. 

De számít, hogy ki mit gondol? Hogy én hogy fogok érezni 10 év múlva? Mert mondjuk könnyebb lett volna megmaradni egyben, gyereket szülni, az élet megszokott útján haladni?

Pedig lehetett volna, hogy csak úgy kilépek, mindenféle elköteleződés nélkül. És csak hagyni, hogy folyjanak az események. Hagyni, hogy érezzek, hogy szeressek, felejtsek, kiszeressek, fájjon, szenvedjek. 

De mi van, ha csak várnom kell türelmesen. Mi van, ha helyrehozható... És most az irányítás hiányában nem az elveszett szabadságra kell koncentrálnom, hanem megadnom az engedélyt magamnak a szerelem megtagadására, és az ebből eredő szenvedésre. 

Úgy érzem, hogy semmi jó nem sülhet ki ebből. Mégis annyira akarom! 

Csak jussak túl a félelmeimen. A sok "mi van ha" és "kinek fogok csalódást okozni" kérdésen. 

Kell a szabadság érzése. Kell, hogy újra nálam legyen az irányítás.