Nincs többé. Elmúlt. Nincs ihlet, nincs vágy, nincs késztetés. Nem jut eszembe leülni sminkelni csak azért, hogy szépnek érezzem magam. Hogy Ő szépnek lásson. Csak szomorú vagyok. De azt sem tudom megjeleníteni. Megvan minden hozzá: mozdulat, készség, termék. Csak motiváció nincs. 

Nem süt be oldalról a fény, hogy csak féloldalasan lássam magam. Nem lengedezik a szemem sarkában a függöny. Nem gondolkodom közben, hogy vajon neki hogy fog tetszeni. Nem kerülget épp, mert nem fér el tőlem. Nem nézegetem magam, hogy milyen szexi vagyok. Nem lesem kíváncsian, hogy ma ki leszek. Nem látom, hogy ez az átváltozás szívdobbanást eredményez. 

Inkább csak gubbasztok meztelen arccal. Üresség. Ez vagy te. Mindig is ez voltál. Van egy jobb verziód, aki élettel teli, vidám, és imádja azokat az ecseteket a kezébe venni. Te pedig csak óvatosan nézegeted őket, mert szépek, és minőségiek, és féltve őrzött kincseid, és életed egy jobb korszakából származnak, de Te most nem ebben vagy, neked most a könnyeid potyognak, forrón, esetlenül. Mert mi értelme is lenne sminkelned, ha úgysem élheted át újra, ha úgysem jelenti már ugyanazt, de ha megpróbálod is, akkor is csak a semmit közvetíted, amit érzel, és a végeredmény nyilván nem tetszik, mert nem azt az Önmagad látod, aki voltál, hanem azt, aki vagy, akit épp nem szeretsz, akivel kapcsolatban még nem tudod, mit érzel, de azt tudod, hogy most nem jó, hogy nem úgy sikerül, ahogy akartad, nem tetszik. 

Gombóc.