Tönkre akartam tenni magam. Mindig is éreztem, valahol mélyen. Vágytam rá, hogy az életem romokban heverjen. De nem tudtam ilyen tisztán.

Ezt is ti mondtátok meg. Előbb te, aztán Beki is. Pedig én akkor még ezt nem hittem. Mostanában többször észrevettem, hogy azok, akik jól ismernek, hamarabb értik a működésemet, hamarabb látják a gondolataimat, jobban tudják a miértjeimet, mint én. És eltelnek hetek, hónapok, mire eljutok ugyanarra a következtetésre, mint ti, akik már az elején tudtátok. De amikor elmondjátok, én még nem tudom elfogadni, még egyszerűen nem jutottam el odáig érzelmileg, hogy lássam.

Kitartásban 0. Most is azt érzem, könnyű út lenne... Valahol sejtem, hogy ez nem igaz, de a lelki békém szempontjából mégis.

Szünet. Tőlünk? Éreztem, hogy távolságot akarsz hagyni, és ezt tiszteletben is tartom. Az viszont nem igaz, hogy ne tudtál volna eleget adni. Viszont tényleg belehaltál volna a próbálkozásba. Rosszul kezeltük a szituációt, de a választott terapeutáink mellett nem sülhetett volna el másképp, max tovább tartott volna. Mert kurvára nem segítettek semmit.

Nem tudom, mitévő legyek. Itthon gubbasztok és egy párnát ölelgetek. Fogom a fejem. Egy nagy jaj. Ennyit tudok mondani. 

Fegyelmet kéne gyakorolnom. Kurvára. De... áhh, bele sem kezdek a legújabb ördögi körömbe. 

A romok mellett nagyon szerettem volna megalázva is érezni magam. Eszméletlen buta vagyok. Magam helyett sikerült baromira megalázzalak téged, és ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Helyrehozhatatlan.

Utálok magyarázkodni, és nem is akarok soha többé senkinek. Ennek a gondolatnak nem sok helye van itt, csak eszembe jutott.

Egyre inkább gyűlölöm magam. Egyre jobban, mint ahogy élvezni tudnám. 

Nem ide tartozom. Visszaléptem, kettőt-hármat. 

Nem akarom a hisztiseket, de a bájjóságot sem.

Magamra maradtam. Nem akarok egyedül lenni.

Egyedül akarok lenni, ha már egyedül vagyok.

Borzasztóan érzem magam. De lássuk meg, hogy bírom. Le tudok-e szokni, vagy belehalok-e, vagy mi lesz.