Sírtam. Vagy úgy másfél órán keresztül. A metrón kezdődött. Éreztem, hogy kezdek kétségbeesni. Felhívtam Slow Lee-t, de a zaj miatt csak 5 percet tudtam vele beszélni. Próbált megnyugtatni, de nem sikerült. Voltam olyan szerencsétlen, hogy ebben az állapotban látogattam meg a férjuramat. Amikor odaértem, vagy egy fél percig se tudtam magam tartani. Megláttam, és sírni kezdtem.Nem beszéltünk érzelmekről, de minden pillanat mögött ott volt a fájdalmam. Hétköznapi dolgok voltak szóban, kivel mi újság. Ki az, aki téged támogat? - kérdezte. 

Teljesen kimerültem. Nem volt fair hogy hozzá fordultam. Vajon mostantól ez lesz? Amikor magányos vagyok, bedepizek?