Az alábbi sorokat az esküvő előtt írtam.

Azon a napon azt éreztem, szakítanom kellene. De nem tettem. A kapcsolatunk innentől szükségszerű események sorozata lett.

Azt gondoltam megvártalak. Több mint egy év eltelt, hogy kiderüljön mégsem. Akkor azzal magyaráztam, hogy nem kételkedem a szerelmedben és szándékaidban sem, tudom hogy el akarsz venni. Valójában csak nem tudtam feladni az elmúlt 7 évet. Nem tudtam többé elképzelni az életem nélküled.

Tudom megtiltottam az ünnepet. De ez nem az volt. Nagyon széppé tehetted volna a hetedik évfordulónkat. Ehelyett én arra sem emlékszem, mit csináltunk, csak szomorúság és bezárkózás van a szívemben. Az eljegyzésünk pedig annyira random volt, hogy még a dátumát sem tudom.

Talán úgy tűnt egy ideig, hogy az eljegyzés után minden helyreállt. Valójában soha többé nem éreztem azt az imádatot feléd, mint előtte.

Ráadásul úgy éreztem, ez az egész csak egy kényszer lépés, mert már nem húzhatod tovább. Na meg hátha kicsit megnyugszom tőle. Szükségszerű volt.

De az esküvő szervezést még ne kezdjem el, arra még ne gondoljak. Amikor pedig novemberben sikerült a családot rávenni arra, hogy tartsunk egy eljegyzési ebédet, már konkrét elképzelésekkel kellett volna előállnunk. Pedig én csak egy baszott eljegyzési partit akartam. Azt akartam, hogy végre komolyan vegyenek. De mindent lenyeltem.

Vajon több kedvvel állnék az esküvőhöz, ha nem késel el? Vajon akkor is megbántottalak volna? Miért pont az elmúlt egy évben hülyültem meg?

Szakítanom kellett volna talán. De most már veled élem le az életem.

Kértelek, hogy csináljunk valami romantikusat, menjünk el ketten valahova, wellnesszezzünk, bármi, mert az eljegyzésünk annyira elbaszott volt, hogy szükségem lett volna arra, hogy egy kis időre kompenzáljuk, egymásra figyeljünk, és lássam, hogy nem baszódik el mindig minden körülöttünk. Másfél év alatt még nem történt semmi.

Én sem érzem őszintének az esküvőt.