Ma nem tudtam eldönteni, hogy akarok-e veled beszélni. Ilyenkor általában inkább nem teszem, nehogy baromságot csináljak. De ma kivételesen bánom, hogy nem tettem. Mert teljesen világos, hogy nem találok Nálad jobb indokot. Kerestem. Próbáltam magamnak bemesélni, vagy rávenni, hogy ne miattad legyen. Féltem, hogy ha egyszer megbánom, akkor téged foglak okolni. Féltem, hogy ezt nem tudom a lelkiismeretemmel elszámolni. Mert erre nincs magyarázat. 

És szükségem lenne emiatt arra, hogy tudjam, még mindig számíthatok rád. Hogy megélhetjük a szerelmünket, szabadon, ha végre rászánom magam. 

Tudom, hogy semmi értelme ezen aggódnom, és nem is kellene erről beszélnünk. Mégis bennem van. 

És azt is tudni akarom, hogy mellettem leszel. Hogy amikor depressziós leszek, és az elmúlt 12 évet gyászolom, vigaszt nyújtasz. Hogy te nem veszed magadra.

Csak mindig bennem van, hogy mi van, ha... És nem akarom ennek elvenni az esélyét, pedig pontosan tudom, hogy nem adok neki lehetőséget. De ha neked sem teremtek esélyt, és nem beszélek veled, nem kérdezem meg, akkor legalább nem veszed el nyíltan az esélyt. 

És ha nem beszélem meg veled, akkor téged sem etetlek. Hiszen bármi történhet. Ezért járunk terápiára is. Ki tudja, hogy alakul a végére. 

Nem tudom, mit csinálok ebben az egy hétben. Nem tudom, hogy miért teszem. Megpróbálom eladni, még magamnak is, megint, hogy majd talán egyszer újra megszeretem. 

Közben teljesen világos az ábra. Nem akarom többé. Csak Téged akarlak.