Csak nagyon lassú.

Mindkét oldalon. 

Sőt, mindhárom.

Legalábbis amíg ennyire bizonytalan vagyok abban, hogy mit akarok.

Mert szerencsére jó irányba haladnak az események, csak nagyon lassan. 

De felmerül azért néha az a kérdés bennem, hogy mi van, ha még működhetne... Ha még tudnám szeretni. Csak akarat kérdése. 

Máskor meg pontosan tudom. Ránézek, és tudom, hogy nem akarom.

Aztán odanézek a másik oldalra, és istenem, mennyire akarom!

De mi van, ha addig húzom, amíg mindkét oldalt elveszítem.

Sajnos a játékszabályokat nem én írom. Próbálok alkalmazkodni.

Vajon megéri-e akkor is, ha te már lemondasz rólam?

Néha áltatom magam vele, hogy magamért teszem. Valójában mindenképp rólad szól. Ha te nem vagy, sosem gondolkodnék ezen.

"Ez egy magasabb szint." De minél magasabb? És mire jó ez? Visz előre ez a fájdalom? 

Szóval játszom tovább. Játszom, hogy van még esély, játszom, hogy már nem sok. Egyre komolyabb a helyzet. És komolyan is gondolom, és sajnos egyelőre más eszközöm nincs, amivel a céljaimhoz közelebb kerülnék. Legalábbis olyan eszközöm, amivel meg tudnék békélni.

Itt pedig felmerül a kérdés, hogy ha ennyire rámegyek a békességre, akkor nem lehet-e, hogy még mindig az esélyt akarom megadni... Ördögi kör, sosincs vége.