Vége a jókislány korszaknak. Örökre. Kiléptem a tökéletességből, és nem tudom, hogyan tovább. De ennyi volt. Ijesztő. Nem látom merre visz az út. Nem tudom ki vagyok én. Nem tudom, ki van mellettem. Nem tudom, ki marad velem.
Időnként erőt ad a tudat, hogy képes vagyok rá. Képes vagyok így dönteni, továbbmenni, élni.
Máskor pedig összezuhanok. Normális vagyok? Miért tettem ezt magammal?
Sírós percek váltják az aktív tervezgetőst. "Nem tudok magammal mit kezdeni" életérzések és kirobbanó energiák.
Csak van valami középút...
