Két dolgot szeretnék mondani.

Az egyik, hogy remélem, meg tudsz majd bocsátani. Talán még sok idő, mire beleszokunk ebbe a helyzetbe. Biztosan rengeteg víz lefolyik még a Dunán, mire megérünk rá lelkileg, hogy elengedjük egymást. Szeretném, ha lenne jóvátételre lehetőségem. Szeretném, ha el tudnád fogadni. Akár azt is, ha a jövőben valamiféle jó kapcsolat, barátság alakulna ki közöttünk. De egyelőre ezt még nem látom előre, nem tudom, hogyan jutunk el ide,  vagy egyáltalán van-e rá esélyünk. Nagyon remélem, hogy megbékélünk.

A másik, hogy köszönöm. Hálás vagyok azért, hogy te voltál a menedékem, a lelki megerősítésem, támaszom, támogatóm. Hálás vagyok, hogy érzelmi biztonságot nyújtottál, hogy bármikor számíthattam rád. Hálás vagyok, hogy megtanítottál reggelit készíteni. Hálás vagyok, hogy rengetegszer készítettél nekem reggelit, ebédet, vacsorát, kitakarítottál néha, megtanultad 2784 szabályomat, igyekeztél mindig mindenben a kedvemben járni. Hálás vagyok, hogy annyi közös élményünk van, hogy annyit nevettünk. Köszönöm, hogy megélhettem veled ezt a csodát. Köszönöm, hogy feltétel nélkül elfogadtál és szerettél. Köszönöm, hogy még mindig megtennéd. Köszönöm, hogy csodás 12 évet adtál nekem. Sok szépet és sok nehézséget is hordozott. 

Nem, a válópert még nem tudom beadni. Meg akarom adni magamnak az időt, hogy elengedjelek. 

Igen, bánom a történteket, de ezt nem tudhatnám, ha nem teszem meg. Szükséges volt ahhoz, hogy itt lehessek. Annyi mindent tanultam önmagamról, a családomról, rólunk, a lehetséges jövőmről. Nem azt mondom, hogy megérte, még egyszer nem tenném meg. De vissza nem csinálnám már. Most legalábbis így érzem.

Sajnálom, hogy magadra hagytalak. Sokmindent nagyon sajnálok, de ezzel sokra nem mész. Bízom benned.

Elnézést, hogy időnként bullshitnek tűnik a fenti írás, de minden szavát komolyan gondoltam.

Szerettelek. Eszméletlenül.

Neked pedig, drága Ismerőm, nagyon hálás vagyok azért a szeretetért, amit tanúsítasz felém.  Félnék tőle, hogy mi lesz a mi barátságunkkal, vagy akár a szerelmemmel. De te képes voltál szeretettel rám mosolyogni és azt mondani, hogy ott leszel, nekem is, neki is ebben a helyzetben. Nyilván nem gondolom, hogy adott esetben minden a régi maradna köztünk, de talán nem esélytelen. Sokat jelentesz nekem, tőled is rengeteget tanultam, és nincsenek szavak, amikkel ki tudnám fejezni, amit irántad érzek. Kevesekkel van ennyire bennfentes, szinte testvéri viszonyom, mint veled. Kevesen ismernek ennyire jól. Köszönöm. 

Szégyellem magam, amiért olyan vagyok, mint valami drogos. Nem tudok lejönni a szerről, nagyon akarom, és nagyon jó. Pedig az igazi jó máshol vár rám. Persze ez relatív, de nagyon meglepődtem, amikor a szemembe mondták, hogy "így fogok rád mosolyogni majd... ismerlek." Valahol mélyen belül én is tudom... De feszegetem a határaimat, eszem az egyre nagyobb drog adagomat: kíváncsi vagyok, hogy meddig tudok elmenni nélküled, boldogulok-e, fel tudom-e építeni magam, függetleníteni tudom-e az érzelmi biztonságom mindenkitől. Lehetne ezt drog nélkül is, de ha nincs, akkor nem kerülök ebbe a helyzetbe. És ettől persze nem kell élnem vele... De mégis megteszem, mert vágyom rá, akarom, nem tudok lemondani róla. Valahol szeretnék pedig, csak egyszerűen még abban sem vagyok biztos, hogy ez jó lenne bárkinek is. 

Pörgettem a novelládat egy darabig még a fejemben. Csodálatos. Rendkívül csodállak, igen!

Azt hiszem, félreértettél.

De nem lepődök meg, már feltúnt, hogy gyakran előfordul velünk, hogy amikor érzékenyek vagyunk, akkor főleg írásban hajlamosak vagyunk a másik mondanivalója mögé mást látni. 

Nem akarom leírni ide a gondolataimat, érzéseimet most, mert szeretném neked elmesélni. Szóban, élőben. 

De lehet azért belekezdek, hogy később ne legyen nehéz összeszedni.

Elértem a célom. Tudom, mi hajt, mi motivál, hogy működöm. Megértettem a döntésem hátterének nagy százalékát. Persze lehet, hogy valójában csak a töredék részét, de most mégis úgy érzem, hogy valahol vagyok. Egy ponton. Egy ponton, ahol el kell dönteni, hogyan tovább. 

Utálok döntéseket hozni. Utálom a következményeket. Utálok felelősséget vállalni. Utálok tervezni, a jövőre gondolni, célokat felállítani.

De különben mit tudok tenni?

Írjak előny-hátrány listákat? Összehasonlításokat? Érveket?

Nem tudom, mi mennyit nyom a latban. Sem hogy mennyit kéne neki.

Talán nem vagyok jó helyen... de én akartam itt lenni. És be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy ez nem fekete-fehér. Ez nem csak arról szól, hogy van egy gonosz harmadik, aki elcsábít. Dacolni akartam az előítéletekkel. Ezt az egyet jól láttam előre.

Gondolkozzak azon, mit szeretnék. Mit várok egy kapcsolattól. 

Mi az, ami függővé tesz. Mit tudok én megadni magamnak, tudom-e máshonnan pótolni...

Két egész alkot egy párt. Én sem voltam egész. Nekem te voltál a másik felem, pont, mint ahogy neked én. És jók voltunk így, nem? ... 

Szeretném neked is elmesélni.

Sajnálom, hogy rossz napod volt. Ilyenkor annyira fáj a szívem, mert tudom, hogy mennyit hozzátettem ahhoz, hogy így érezz. És nem értek egyet, de hogyan hitethetném el veled, ha teljesen mást mond a viselkedésem. 

Megint csak annyit tudok mondani: őszintén sajnálom. 

A zavarodottságom nem javul.

Nagyon tudsz hiányozni. Szeretnélek látni. Tudni, hogy rendben vagy. 

Félek attól, hogy nem vagyok veled, amikor szükséged van rám.

Nem tudom, hogy bírom. Most kicsit jobb, de amit nem tudok, hogy az elhatározásom adott erőt, vagy valójában kezdek jobban lenni. Utóbbi esetben viszont kukába az elhatározással? 

Annyira jó lenne, ha valakinek kész válaszai lennének! Ha meg tudnák mondani, hogy az érzéseim mögött mi van.

Jó szeretni és szerelmesnek lenni. És utálom magam mindeközben.

Mit tanultam magamról az elmúlt 4 hónapban?

Nincs kitartásom.

Nem tudom fegyelmezni önmagam.

Minden ami kell nekem, azonnal akarom.

Nem tudok nemet mondani a vágyaimra.

Fel tudok reggelente kelni és reggelit készíteni.

Megtanultam fájdalmat érezni.

A saját kedvemért sminkelek.

Sminkben érzem igazán szépnek és vonzónak magam.

Nem bírom nélküled - az eddigi jelek szerint legalábbis.

Könnyen feladom.

Eldobtam magamtól 12 évnyi szerelmet.

Egyedül nehezen maradok meg - könnyen kezdek depizni.

Van hova fejlődni, nem?

Én is örülnék, ha elhívnád a lányt randizni. Megértem, hogy nem akarod elölről kezdeni. De ne is így gondolj rá most. Csak egyszerűen gondolj arra, hogy megismerhetsz egy csodálatos embert.

Szegény, beteg Dani... :)

Sokat gondolok rád. Remélem hamarosan jobban leszel! Egyél forró levest, készíts napocska teát, stb. 

Tönkre akartam tenni magam. Mindig is éreztem, valahol mélyen. Vágytam rá, hogy az életem romokban heverjen. De nem tudtam ilyen tisztán.

Ezt is ti mondtátok meg. Előbb te, aztán Beki is. Pedig én akkor még ezt nem hittem. Mostanában többször észrevettem, hogy azok, akik jól ismernek, hamarabb értik a működésemet, hamarabb látják a gondolataimat, jobban tudják a miértjeimet, mint én. És eltelnek hetek, hónapok, mire eljutok ugyanarra a következtetésre, mint ti, akik már az elején tudtátok. De amikor elmondjátok, én még nem tudom elfogadni, még egyszerűen nem jutottam el odáig érzelmileg, hogy lássam.

Kitartásban 0. Most is azt érzem, könnyű út lenne... Valahol sejtem, hogy ez nem igaz, de a lelki békém szempontjából mégis.

Szünet. Tőlünk? Éreztem, hogy távolságot akarsz hagyni, és ezt tiszteletben is tartom. Az viszont nem igaz, hogy ne tudtál volna eleget adni. Viszont tényleg belehaltál volna a próbálkozásba. Rosszul kezeltük a szituációt, de a választott terapeutáink mellett nem sülhetett volna el másképp, max tovább tartott volna. Mert kurvára nem segítettek semmit.

Nem tudom, mitévő legyek. Itthon gubbasztok és egy párnát ölelgetek. Fogom a fejem. Egy nagy jaj. Ennyit tudok mondani. 

Fegyelmet kéne gyakorolnom. Kurvára. De... áhh, bele sem kezdek a legújabb ördögi körömbe. 

A romok mellett nagyon szerettem volna megalázva is érezni magam. Eszméletlen buta vagyok. Magam helyett sikerült baromira megalázzalak téged, és ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Helyrehozhatatlan.

Utálok magyarázkodni, és nem is akarok soha többé senkinek. Ennek a gondolatnak nem sok helye van itt, csak eszembe jutott.

Egyre inkább gyűlölöm magam. Egyre jobban, mint ahogy élvezni tudnám. 

Nem ide tartozom. Visszaléptem, kettőt-hármat. 

Nem akarom a hisztiseket, de a bájjóságot sem.

Magamra maradtam. Nem akarok egyedül lenni.

Egyedül akarok lenni, ha már egyedül vagyok.

Borzasztóan érzem magam. De lássuk meg, hogy bírom. Le tudok-e szokni, vagy belehalok-e, vagy mi lesz.